Tehetségilleszkedés az Infokommunikációs korban
Az
infokommunikációs korszak minden ember számára megterhelő érzelmileg,
értelmileg, lelkileg és fizikailag egyaránt. Ez utóbbi talán a legveszélyesebb
mind közül, hiszen a modern kor többletkínálata indokolatlan felhalmozási és
fogyasztási fellendülést okozott az elmúlt 50 évben, ami a mai családoknak már
a szokásrendszerévé vált. Az értelmi intelligencia (IQ) mellett fontossá vált
az érzelmi intelligencia (EQ) is és a kiemelkedő tehetségek számára a
spirituális intelligencia (SQ), a helyes döntés készsége is nélkülözhetetlenné
vált a sikeres mindennapi boldoguláshoz. Az átlagemberekkel ellentétben - akik
minden fejlődési szinten kiemelkedőnek találják saját teljesítményüket – a
tehetségek folyamatos alkotói válságban szenvednek egy-egy fejlődési szintlépés
előtt, amikor önállóan értékelik addigi teljesítményüket.
A
társadalom- és szociokulturális környezeti adottságok meghatározzák a
tehetségek befogadását és különleges képességeik elfogadását. A – tehetségekkel
szemben mutatkozó - globális igények és elvárások minden szakmában erőteljesen
fokozódtak, így indokolttá vált a praktikus tehetségilleszkedés és a –képesség-
és készségfejlesztés helyett - rutinfejlesztés sztenderdjeinek professzionális kialakítása.
A tehetségilleszkedési rendszer
kiépítése, működtetése és továbbfejlesztése szükséges feladat, hiszen
segítségével minden szakmai pozícióba megfelelően hasznos, szorgalmas, aktív és
kreatív szolgálóvezetők és üzenettovábbító, megvalósító, alkalmazott teljesítők
kerülhetnek, így a teljes bekerülés a szellemi tőke anyagi tőkével szemben
történő megerősödése révén közelít a 0-hoz, tehát a pozitív megtérülés óriási
lehet! Már óvodától kezdve tudatosulnak mindenkiben a tehetségek
magas-készségei, de ezt nem erősíti meg az iskolai nevelés, mert szinte csak a
képességfejlesztésre és a forráslehívó kulcsszavas trendekre épít.
A művészeti képzési és
nevelési rendszer alapvetően – az elitigények
miatt - túlszabályozott, ezért sok a pályaelhagyó és a felhasználó szinten
maradó, szerepvállalással nem rendelkező, sikertelen növendék és tanár. Az ő
sorsuk nehézséggel teli, hiszen folyamatos konfliktushelyzetben maradnak
önmagukkal és a képzetlenebb, de gyakran tudatosabb és önbizalomtól duzzadó
társaikkal is.
Ez a gyakorlat talán a
művész szakmában mutatkozik meg a legérzékletesebben, ahol még a közönség sem
tud különbséget tenni zenész és zeneművész, vagy színész és színművész között.
Természetesen maguk az előadók még
annyira sem tudnak, hiszen amikor mindenkit művésznek szólítanak képesítéstől
és képzettségtől függetlenül akkor mindenki elhiszi, hogy ő már akkor művész is
és a világ csak az ő unalmas és középszerű előadására vágyik és joga van
hivatásos művészeket megalázó és megszégyenítő tiszteletdíjat kapni ezért. Véleményüket
nyilvánosan elhallgató, vagy nem vállaló érdekvédő és értékképviselő vezetők
hiányában ez a helyzet csak romlik a digitális platformok tartalomtöbblet
helyett élmény- és vonzóerővel dolgozó tömegkulturális szabályrendszerének
térhódításával.
A mai kor kihívása
egyértelműen a szerepvállalás azonosítása, kialakítása és vállalási
hajlandóságának kinyilvánítása, amely ebben a kényelmes - a teljesség vágya helyett
– szépen becsomagolt ürességgel is tökéletesen működik a gyakorlatban.
A klasszikus szerepkörök szerint az
amatőr – műkedvelő - előadók szerepe, kialakult attitűdje a szórakozás iránti
szükséglet kielégítése mellett a hangszertanulási igény felkeltése, a közös, saját
közösségi hálójukat szórakoztató zenélések gyakorlatának kialakítása. A mai
rossz gyakorlat szerint csak anyagi forráselvonás a cél és nincs önképzési
szükséglet, sem igény már az előadók részéről. A civil szakmáikból jól ismert költséghatékony
- 90% PR/10% HR - modell a korszerű szaktudásérték mérséklődésével igazán
romboló hatást gyakorol a lokális közösségek műveltségfejlődésére, akik
feltétel nélkül hisznek minden színpadra lépőnek.
Az üzleti modell felelőtlen alkalmazása
és a hiteltelen, stílustalan játékmód a kevés stílus- és repertoárismerettel
kombinálva értéktelen tömegkulturális programkínálatot biztosít a közönség
számára, amely - szerep-elhivatottsággal nem rendelkező előadók látszólag vonzó
műsoraira történő - aktív rárepüléssel próbálja kielégíteni szükségleteit.
Ezzel a viselkedéskultúrával az amatőr
előadók valójában nem adnak, nem tanítanak senkinek semmit, viszont -
küldetéstudat és hiteles üzenet nélkül - csak elveszik, ami nekik kell,
megfosztva ezzel a magasműveltségtől és a fejlődési lehetőségtől a közönséget
és önmagukat is, valamint etikátlanul elidegenítve a hivatásos szakembereket a
közönségtől és a sikertől.
Számukra az előadás
csak játék és szórakozás, amíg a hivatásos művészek számára a mindennapi
megélhetés és fejlődés forrása, amitől – az ellenfelek a szervezők számára a
közös produkció sikerének megelőlegezése érdekében szolgáltatott jutalék, választási
biztosíték miatt – méltatlan körülmények között megfosztva kell, hogy
tevékenykedjenek.
A műkedvelő előadók legtöbbször rajongnak
egy-egy dalért, vagy előadóért, de közvetíteni nem képesek azok valódi üzenetét,
tartalmát, vagy korfunkcióját és a kudarctagadásuk miatt nincs továbbfejlesztés
a tevékenységeikben.
Ez egy érdekes paradoxon, hiszen az
egyik oldalon a versenyszféra szabályait szeretnék alkalmazni, a másik oldalon
viszont a – hosszú évek alatt betanult néhányszámos repertoárjukkal a - legfontosabb
üzleti szabálynak mondanak ellent, a minőségbiztosításnak. A PDCA és SDCA
ciklusok hiányos, vagy művészi szaktudásmentes alkalmazása kizárja az új
műsorok és a korszerű programok kialakításának lehetőségét, így mérhető
fejlődés hosszú évek, akár évtizedek alatt sem mérhető.
Két fő szempont vezérli
tevékenységeiket: az ötletszerző utánzás és a monopóliumhelyzetet teremtő
árképzés, amely lehetővé teszi számukra, hogy vetélytársak nélkül, etikai
kódexeket és normákat kikerülve maradjanak versenyben, csupán önmagukkal. Ezt a
szociokulturális környezetet tapasztalják meg az átlagtól kismértékben eltérő,
de nem túlzottan szorgalmas, elhivatott és alázatos amatőr tehetségek is, akik
teljesen hamis világképpel töltik el tanulóéveiket, amikor folyamatosan elhitetik
velük, hogy a – néhány akkordból és primitív dallamfordulatokból álló - dalok
előadásakor világszínvonalú teljesítményt nyújtottak.
Ez az önértékelési zavar hosszú távon
óriási károkat okoz, hiszen a sértődésre és kifogáskeresésre hajlamos szenvedőjét
rákényszeríti az offenzív magatartásformák kialakítására a társaikkal szemben.
A professzionális
előadók helyzete talán még ennél is bonyolultabb, hiszen egyetemes szinten
sajátították el a magaskultúrális szakértelmet. A magas szakmai tudásuk mellé
hivatalos keretek között megszerzett tapasztalat társul, azonban a mai
túlmarketingizált világ megköveteli a sztenderdjeihez és látens szabályaihoz
történő alkalmazkodást.
Az ő esetükben a 90% HR értéktöbblet
mellett a 10% PR tevékenység a – legmagasabb szintű egyetemes értékrendszer
mellett is - kevésnek bizonyul a korszerűséghez, hiszen a szakmai alázatuk és
elhivatottságuk nehezíti elmozdulásukat a szabálykövetésből. Ezáltal a
legfogékonyabb fiatal generációk számára nem biztosít vonzóerőt, emellett
évtizedek óta nem menedzselték a koncertpedagógiai – közönségnevelési,
közművelődési és hangszerbemutatós – folyamatokat, tehát a nagyközönség csak
igen ritkán találkozhat magaskultúrával a hétköznapokban.
A
kultúrháború meghatározó platformjai a webes tartalmak, honlapok, videó
megosztók, közösségi oldalak és blogok tartalmi értéktöbbletei, amelyeken a
jelenlegi helyzet szerint a magaskultúra napi vereségeket, állandó kudarcokat
szenved. Az infokommunikációs kor – sűrű és egyenrangú szereplőkből álló közösségi
hálóval rendelkező - digitális társadalmának innovatív szabályrendszereinek
megjelenését hátráltató – jellemzően múlt századi, hierarchikus berendezkedésű –
vezető ipari szereplői a tömegkultúra termékein keresztül kívánják az emberek
gondolkodását és érzelmeit befolyásolni, a fogyasztás növelése érdekében, ezzel
okozva rendkívül nagy károkat a személyes és a kollektív fejlődésben.
Az általuk közvetített tartalom gyakran
nem követi az üzleti és a társadalmi etika szabályait, hiszen kizárólag a gyors
megtérülésben és azonnali pénzelvonásban láttatja a siker kulcsát.
Sajnos az előadói tartalmak is egyre
gyakrabban követik ezt az üzleti modellt és általánosan elfogadott felfogást és
a honlapjaik tartalmában vonzó, a valóságtól eltérő, értéknövelő funkciójú
elemeket helyeznek el, ezzel befolyásolva a közönség és a potenciális
megrendelők választási önállóságát.
A még ettől is primitívebb felfogás
szerint az egyes előadók csupán irányított szóbeszéd és pozitív hírkeltés útján
képesnek tartják magukat arra, hogy monopóliumhelyzetet teremtsenek a
megrendelési szándék irányításával, ezzel hosszú távon elveszítve minden
előadói hitelüket.
A
jövő generációinak ebben az anyagi értékek által vezérelt – egyre bonyolódó – szabályrendszerben
illeszkedni és hasznosnak lenni kell megtanulni, hogy a lehető legkevesebb
személyes és szakmai támadást kelljen elszenvedniük és kiegyensúlyozottan,
nyugodtan végezhessék tudatos tevékenységeiket.
A minden képzési szinten számtalanszor
bizonyított kiemelkedő, kitartó, ambiciózus, elhivatott és alázatos
művésztehetségeknek számtalan olyan ellentmondást kell leküzdeni a fejlődési
szakaszaikban, ami az elméleti és gyakorlati ismeretek között kihangsúlyozza a
különbségeket.
A világszínvonalú tudású, de szerény
tehetségek napi küzdelme a közművelésért, közönségnevelésért, a funkcionális
elvárások mellett a látens igények és szükségletek kiszolgálásának szerepe
ellenére általános megbecsületlenség-érzéssel egészül ki, amelyben a sikerkeresés
helyett a kudarckerülés veszi át a főszerepet. A fegyelmezett, esztétikus
színpadi mozgás gátolja a zenei folyamatok kifejezését és az előadói szabadság
kifejlődését, amely gyakran könnyedebb műfajok felé taszítja a sikeréhes tehetségeket,
akik egy önbizalom-hiányos attitűd kialakítására kényszerülnek és az
élményterhelt digitális térben lelnek menedéket.
A globális trendeket,
iránymutatásokat követve a fiatal tehetségek bemutatkozási lehetőségeket
kaphatnak, de túlterheli őket a sok háttértartalom és nem közérthető
információ. Tekintve, hogy számukra az üzleti világ szabályai szinte
ismeretlenek a közszférában eltöltött időtöbblet miatt, csak partnereket szereznek,
sosem támogatókat, így nem találhatnak rá a valódi kitörési lehetőségeikre.
A Média hamis üzenete -
miszerint az a tehetség, akit nem kell tanítani - a közvélekedést negatív
irányba befolyásolja, hiszen senki sem képes kívülről – folyamatos kontroll
nélkül - szemlélni saját fejlődését, amit csak professzionális mentortanárok
segítségével lehet - a kiemelt tehetségek esetében – optimalizálni és reális
formában kialakítani, népszerű performansz és brand szintre emelni.
A - a középszerűségig szárnyaló
- krumpliföld-szökevényeket a közhiedelemben tehetségcsodának tartják szintén a
média szemlélet-befolyásoló, élménybűvölő stratégiája miatt, amely a közkedveltség
illúzióját fenntartva provinciálisan elrejtett őstehetségek felfedezését ígéri,
valamint alátámasztás, megerősítés nélküli kijelentésekkel igazolja be egy-egy (ko)produkció
létjogosultságát, amelyben a legkevesebb szerepe természetesen a tehetségnek
van.
A tömegpiacon kívüli,
minőségre és személyes hatásra vágyó potenciális fizetőközönség már nem
igényeket, hanem elvárásokat támaszt az interpretációkkal, performanszokkal
szemben és alapvető kritérium a diplomás sztárelőadók jelenléte, hiszen az elitrendezvényeken
képesítés nélküli előadókat természetesen nem engednek színpadra, de
legtöbbször még az épületbe sem.
A művelt közönség ízlése kiemelkedő
fontosságú, hiszen látens elvárásokkal tartja fenn az egyetemes magaskultúrát,
tehát figyelemmel kíséri a nemzeti tehetségek életpályáját az első nyilvános
bemutatkozástól a visszavonulásig.
A rendezvényszervezők
közönségszolgálata is igen nagy felelősségérzetet követel, hiszen akik
megelégednek a leghangosabb közösségi lobbista igényeinek kiszolgálásával, sok irányukba
érkező negatív visszajelzést kell, hogy hárítsanak a személyességhez, élmény-
és tartalomtöbblethez szokott közönség részéről. Ekkor a kísérletezés szakasza
következik, amikor a fizetett like-háborúban nyertesként kikerülő előadói
palettáról választanak műsorközlőt a rendezvényükhöz. Ebben az esetben is a
lokális népszerűség és a látvány-tartalom határozza meg a produkció
megítélését, hiszen a stúdiókban szakszerűen kikevert audiovizuális anyagok az
élő produkció alkalmával valósággá válnak és hamar bebizonyítják az előadók
szakmai felkészületlenségét. Egy-egy helyi sztárcsapat idegen környezetben
megdöbbentő alulteljesítést mutat, hiszen nem rendelkeznek a professzionális
előadók tudás- és tapasztalatgaranciájával, amely lehetővé teszi a közönséghez
való azonnali, rugalmas alkalmazkodást.
Tekintve, hogy korunkban az anyagi és a digitális (szellemi)
világ szabályrendszerei együttesen hatnak a tehetségekre, illeszkedésük a
különböző feladat-ellátási szegmensekbe fokozottan megterhelő és
felelősségteljes előrelátást megkövetelő feladat. Egy döntés meghatározza az
adott tehetség egész életpályáját, amin korrigálni a későbbiekben csak
kismértékben lehetséges és az idő múlásával egyre nehezebb feladat. A nehéz
döntéseket a meghatározó szakmai edukátorok segíthetik, hiszen a folyamatos
edukálás által, átfogó tapasztalataikkal szolgálják a fejlődést, a helyes szerepvállalás
kialakítását.
A tehetségek korai szerepvállalása a
tehetségilleszkedés talán legmeghatározóbb döntése, hiszen a sikerhez alapvető
megbecsültség-érzést folyamatosan biztosíthatja számukra, helyes döntés esetén.
De hogyan
döntsön a Tehetség helyesen? Gyorsan és ösztönösen…
Ezeknek a kérdéseknek a
megválaszolását biztosítja MŰVÉSZI ZENE KÖR Tehetségmenedzselő Szervezetünk,
amely küldetésül tűzte ki a jövő kiemelkedő zeneművész tehetségeinek folyamatos
szakmai támogatását, formális (intézményi), nonformális (szervezeti) és
informális (személyes) keretek között is.
Debrecen, 2016. Április 10.
Domokos János
Antal
Trombitaművész-tanár,
Karmester, Zeneszerző, Szövegíró,
Szakvizsgázott
pedagógus, Közoktatási vezető,
a Művészi Zene Kör tehetségmenedzselő
szervezet vezetője